Döbröntei Zoltán festményei a Pinteresten: https://hu.pinterest.com/simonzsoltjozse/paintings-by-zoltan-dobrontei-d%C3%B6br%C3%B6ntei-zolt%C3%A1n/
“(…) abban a pillanatban amikor az ember beismeri, hogy ez nem valóság, hanem egy képvilág, amit én létre tudok hozni, abban a pillanatban felébredhet bennem a felelősség, hogy milyen valóságra irányítsam ezt a képet, vagy fordítva, hogy milyen valóságnak legyen a képe. Mi az a szellemi valóság, aminek ez a képe, amit én alkotok.”
Be kell ismernie a művésznek, hogy bármilyen koncepció szerint alkothat, gyönge az, amit magától létrehoz. Megtapasztalhatjuk azt is, hogy Szent Mihály az éjszaka sugalmazó szelleméből nappali szellemé vált. Ha objektíven nézem az eszközeimet és látom, hogy az egy illúzióvá vált, abban a pillanatban ott van Szent Mihály előttem, aki, ha keresem, összeköt az emberre vonatkozó szellemi tartalmakkal. Arra hív fel, hogy az egyéni személyes fantáziátokat Művészek!, alakítsátok át imaginációkká. Alakítsátok át a személyes fantáziátokat imaginációkká!
Úgy néz ki, hogy elveszett egy hatalmas képvilág, mind a kozmoszt illetően, mind a természetet illetően – képnélküli világ vesz körül bennünket. Megérkeztünk arra a tudatfokra, amit Rudolf Steiner úgy nevez, hogy a képzetalkotó tudat. És itt ezen a szinten úgy találjuk, hogy a képalkotás eszközeit objektíven, tárgyszerűen megvizsgálhatjuk.
(…) Az alkotás nem egy közönséges folyamat, nem egy hétköznapi jóérzés, az alkotás egy tudatfölötti folyamat. Ide fel kell lépni. Objektíven kell szemlélni az eszközeinket, tárgyszerűen, és ehhez új érzékelésre van szükségünk (…)
Egy festményből nem csak a színek szellemi ereje érzékelhető, nemcsak a formák élete, hanem akármilyen misztikus, de a művész akarata is.
Távoli múltban, de akár még a gyerekkorunkban is elevenebben éltek környezetünkben a képzeltalkotó erők. Például a képes beszédben, a mesékben, melyek a csillagos égről szóltak. Gyerekként, amikor kicsi fiúk és kicsi lányok voltunk, és hallottuk dörögni az eget, szüleink azt mondták, hogy hordókat gurgatnak az Istenek, vagy, ha esett azt mondták ördög veri a feleségét. Ezt a képet gyerekként még láttuk. A görögök Zeuszt még meg tudták jeleníteni, a mi korunkra az égdörgés már absztrakttá vált. Villámot nem lehet festeni.
Eltűnik a képvilág és maradnak a színek, formák, anyagok, technikák.
Minden, ami a képzőművészetben rendelkezésünkre áll, arra tárgyszerűen rátekinthetünk. Az alkotás folyamata is tárgyszerűen szemlélhető számunkra.
Nagyon –nagyon fontos, hogy ezekkel az eszközökkel ne a saját lelki életünket éljük ki.
Nem arra való a művészet, hogy önmagunkat kifejezzük, nem azért veszett el az egész képvilág a számunkra , hogy itt magunkat kifejezgessük, vagy magunkat fejlesztgessük a művészet által.
(…) Az alkotás nem egy közönséges folyamat, nem egy hétköznapi jóérzés, az alkotás egy tudatfölötti folyamat. Ide fel kell lépni. Objektíven kell szemlélni az eszközeinket, tárgyszerűen, és ehhez új érzékelésre van szükségünk (…)
Egy festményből nem csak a színek szellemi ereje érzékelhető, nemcsak a formák élete, hanem akármilyen misztikus, de a művész akarata is.
Ha a művész, az alkotó tényleg megvizsgálja az eszközeit és megnézi, hogy mivel alkot, a következő lépés az, hogy beismerje, vagy felfedezze, hogy a kép amit alkot, az nem valóság.
A kép, amit ő alkot, nem valóság – azért kép.
A művészek nagyon összenőnek az alkotással és nem tudnak úgy tekinteni az alkotásra, mint ami tárgyszerű kép, nem valóság, hanem kép. (…) abban a pillanatban amikor az ember beismeri, hogy ez nem valóság, hanem egy képvilág, amit én létre tudok hozni, abban a pillanatban felébredhet bennem a felelősség, hogy milyen valóságra irányítsam ezt a képet, vagy fordítva, hogy milyen valóságnak legyen a képe. Mi az a szellemi valóság, aminek ez a képe, amit én alkotok.
Itt tapasztalhatja meg a művész Michaelt, aki az erő szelleme, aki a képvilághoz meghozza az erőt. Be kell ismernie a művésznek, hogy bármilyen koncepció szerint alkothat, gyönge az, amit magától létrehoz. Megtapasztalhatjuk azt is, hogy Szent Mihály az éjszaka sugalmazó szelleméből nappali szellemé vált. Ha objektíven nézem az eszközeimet és látom, hogy az egy illúzióvá vált, abban a pillanatban ott van Szent Mihály előttem, aki, ha keresem, összeköt az emberre vonatkozó szellemi tartalmakkal. Arra hív fel, hogy az egyéni személyes fantáziátokat Művészek!, alakítsátok át imaginációkká. Alakítsátok át a személyes fantáziátokat imaginációkká!
Ezt keressük, hogy hogyan jutunk az imaginációhoz. Ez az az új képvilág, ahova felemelkedőben vagyunk. Boldogok lehetnek a művészek, hogy ezt előre megmutathatják az embereknek. Nem annyira misztikus ez, mint amennyire annak tűnik, nem annyira elérhetetlen ez egy művésznek, mint amennyire annak tűnik, ezért a fokozatért, az imaginatív képalkotásért, meg kell küzdeniük a művészeknek.
A Napút Művészeti Akadémia nagy témája a kép, a képalkotás. Ez valahogyan úgy alakult, hogy elkezdtünk figurálisan festeni, olajjal. Azt vettük észre, hogy elkezdenek körbeállni az emberek, hogy antropozófus létünkre miért festünk figurális képeket és miért festünk olajjal.
Ezeket a kérdéseket meg kellett válaszolnunk tudatosan is, hogy honnan jön a kép, hogyan alkotunk képet, milyen képalkotási módok vannak. Ebből a kutatásból adódott az a szemlélet is,
- hogyan látná az angyal azt amikor alkot az ember ? Az ember kompozíciója változik meg, ha különböző módon alkot képeket.
Képalkotás fogalma az ember szempontjából.
„..nem a külső folyamatot jelenti, ahogy a képet létrehozzuk, nem a külső technika, hanem sokkal inkább, ha mondhatom így, a belső technika. Kicsit úgy kellene gondolni a képalkotásra, mint egy angyal ahogy a festőt látja, hogy ő hogyan alakul át. Nem a külső képet, a tárgyat, a produktumot nézzük, hanem az emberre helyezzük a figyelmet. Hogyan komponálódnak át lénytagok, finom erők és fények hogyan rendeződnek át, amikor egy bizonyos képet alkot az ember?
Amikor különböző módon alkot az ember, belül is máshogy rendeződik el. Ezt nagyon érdekes megfigyelni. (…)Egész más az ember belső kompozíciója, ha egy realista képet fest, vagy egy misztikus, szürrealista képet. Kívülről nyílván más a kép, de az emberre kell figyelni, hogy belülről máshogy alakul.
Ha egy impresszionista festőt képzelünk el, és impresszíven festene, akkor látó tekintettel azt látnánk, hogy egy kicsit kitágulna, kihúzódna magából, különben nem lehetne látni a sok gyönyörű színvilágot az atmoszférában, amit megfest egy impresszionista festő.
Ha egy expresszív festő állna előttünk és expresszív módon festene, akkor azt látnánk, hogy belesűrűsödik, belepréselődik a testébe, ezért is mondjuk, hogy kifejez, mint a vulkán, ki akar törni. Ezek csak illusztrációi a két nagy pólusnak. De átnéztük a különböző stílusokat és képalkotási módokat így, a beavatási tudomány alapján. A kubizmusnak például nincs embertani alapja. Így használjuk a képalkotás fogalmát.
(…) úgy gondolják az antropozófus művészek, hogy valahol messze van Lucifer és Ahriman. Lehet, hogy a művészetben is van, de minket ez nem érint. Szeretnék ez ellen dolgozni, hogy ismerjük fel, hogy a műteremben van, ott van előttünk és mögöttünk.
Nagyon nagy bajok származnak abból, hogy nem vesszük komolyan, hogy milyen hatalmas erővel, gátlástalanul élik világukat ezek a hatalmak a művészetben.
Rudolf Steiner szellemtudományában, határozottan megkülönböztetjük az emberben a fej világát és a test többi részét. Több előadásban beszél Rudolf Steiner arról, hogy vegyük komolyan, hogy egészen más az ember fej élete, mint a fej alatti élete. Tudjuk jól, hogy a fejünk az a terület a kozmoszban, ahová a mi jótevőnk, Szent Mihály, a Luciferi lényeket letaszította, így lettünk értelmes emberek. Luciferi lények otthona a mi értelmességünkben, a mi fejvilágunkban van. Az ellentéterő, Ahrimán, az ember anyagcsere rendszerében van. Ha csak arra gondolunk, hogy Lucifer kiszabadít, felemel és Ahrimán lehúz, akkor még nagyon nehezen boldogulunk, hogy a művészetben megtaláljuk a működésüket. (…) azzal van elfoglalva, hogy ezt az élettelen képvilágot élővé tegye. (…) Ezeket az életerőket a testből, a test mélyéből veszi.
Ahriman ezzel szemben a mélyben, az életfolyamatokban tevékenykedik. És azzal van elfoglalva, hogy a holt erőket lehozza és megfojtsa az életet. Ezeket a holt erőket a fejből hozza le. Ebből indulhatunk ki, hogy rátaláljunk a képalkotásban Lucifer és Ahriman területére.
A művészetben is felismerhetjük ennek a két tevékenységnek a képét.
Lucifer területe, a naturalizmus. Annak ellenére, hogy a művészeti Akadémián annak idején még úgy tanították, hogy a naturalizmusnak vége, meglepődve láthatjuk, hogy jelen világunk, tele van naturalista alkotással. Mi a naturalizmus lényege? Nagyon fontos, érzéki kép, a művész olyan pontosan képez le valamit, hogy szinte elevenné válik. Nagyon pontos kifejezés erre a megörökítés.
Tökéletesen olyan legyen, mint az élő. Olyan barackot festeni, hogy rárepüljön a légy. Képvilág, de az élet illúzióját kelti. Ebben a törekvésben nagy erővel jelen van Lucifer.
Ahrimant absztraktban lehet tetten érni, vagy a geometrikus absztraktban. Tudjuk, hogy Ahrimán szférájából jönnek a matematikai és a geometriai fogalmaink.
A naturalizmusban, ahol túl sok az érzéki és a geometrikus absztrakt, ahol túl sok a szellem, ebben a művészet határait találhatjuk meg, ahol megszűnik a művészet. A sárkány szétszakító ereje van ebben a két erőben jelen. A kettőjük közötti kiegyenlítést Krisztustól kapjuk, aki a pólusokat egyben tartja. A kettő közt keletkezik a KÉP, ami megfelelően érzéki is, és megfelelően szellemi is. Dinamikus közép – ilyen a kép.