A keresztény művészet központi feladata, hogy megküzdjön Krisztus ábrázolásáért. Meg kell küzdeni érte, mert ugyan emberi testben láthatóvá vált egyszer, de aztán felemelkedett a mennyek láthatatlanságába. Kép és remény nélkül maradnánk, de alküldte hozzánk a vígasztaló Szent Szellemet.
S ez a mi festészetünk alapja! A hit, a hagyomány kitöltötte idejét, immár összekapcsolódhat a szellemi megértéssel.
A Szent Szellem bölcsessége megvilágítja a művészetünk érzéki eszközeit, az alkotó folymat dramaturgiáját, lényszerű szereplőit, valamint feltárja a festői téma szellemi rétegeit.
Látóvá és láttatóvá tesz.
A szellemben egyesül és egymásba árad a festői mesterség és a szellemi látás.
Ami azelőtt két áramlat volt, az most egyesül a Szent Szellem erejében.
Fényes kerub áll a küszöbön és összeköti az új látást az új cselekvéssel.
Ez a megújított keresztény művészet kiindulópontja.
Döbröntei Zoltán, 2018. június 19.
A KERESZTÉNY MŰVÉSZET MEGÚJÍTÁSA
Korunk művészete már a xx. század óta az előtt a nagyszerű kihívás előtt áll, hogy az alkotás folyamatába tudatosan illessze a szellemi világ inspirációit. A művészetet mindig is a szellemi termékenyítette meg, s ezt ma már éber tudattal, egyedi szellemi énünk világos akaratából kell művelnünk. Szükséges tehát, hogy individuális jelenlétünk erősödjön az alkotásban.
Mindebből komoly kérdések adódnak a gyakorlatban. Maga az alkotás folyamata nem nyomorodik-e meg a gondolatok súlya alatt? Nem szikkad-e ki az alkotás forrása, ha a szellemi Nap világossága élni akar benne? Összeegyeztethető-e a szellemi tudatosság és a művészi alkotás? S, ha mégis kapcsolatra lépnek, mindenképpen absztrakttá és intellektuálissá kell-e válnia a művészetnek? Avagy bele kell törődni, hogy a jövő művészete többé már nem tudja hírül adni a közös szellemi világot, csupán a fej józan gondolatait közvetítheti?
Egyáltalán ábrázolhatók-e a szellemi belátás tényei, a szellemi világ lényei és folyamatai? Vagy meg kell maradnunk a művészetben az érzéki fizikai képeknél és lelki benyomásoknál? Lehet-e olyan organikus művészetünk, amely érzékletesen jeleníti meg az érzékfölöttit? Alkothatunk-e a spirituális realizmus jegyében?
Mindezen kérdések veleje természetesen az, hogy konkrétan létezik-e a szellem, a szellemi világ, vagy csupán a lélek tevékenységét értjük szellem alatt ? Ezen fordul meg minden! A művészet válaszúthoz érkezett.
A kortárs művészet minden jelenségéből látható, hogy a megismerés fénye össze akar kapcsolódni az alkotás rejtélyével. De csak a megismerés magasabb formái, az imagináció, az inspiráció és az intuíció tudják megragadni és megtermékenyíteni a tudatfölöttiben zajló művészi alkotást. A közönséges tudat intellektualizmusa, következtető gondolkodása folyton lehúzza és kioltja az alkotást. Gondolkodásunknak kell felemelkedni az alkotás magasához, művészivé kell válnia. Mindez a kibontakozó szellemi énünk létéből fakadó igény. Veszélyes és magasztos, de mindenképpen szükségszerű fejlődési fokozat.
+ + +
Az egészséges művészethez azonban nem csak arra van szükség, hogy a magasabb megismerés valamiképpen szervüljön az alkotás folyamatába és vezesse a látóerőket, hanem arra is, hogy a művészekben felébredjen a magasabb morális felelősség saját alkotó tevékenységük iránt. Ez ma még nagyon újszerű, de a jövő számára felettébb szükséges képesség! Az alkotás minden mozzanata hatást fejt ki a testi-lelki-szellemi ember lénytagjaira. Meg kell tanulni érzékelni, hogy a művészet formáiban miként áramlik a jó, s miként hatnak áldásosan, vagy betegítően e formák a szociális életben.
Ekkor láthatóvá válik, hogy a művészet hatóereje a szociális életben, a népek szellemi szférájában bontakozik ki. A népeknek van művészete. Meggyötörten, betegen, megtagadottan, de gyógyulni akaróan, ma is a népek hordozzák a művészetet. A népek arkangyalai fogják össze azt a szubsztanciát, amelyben a művészet hatóereje áramlik, és emberről emberre tevődik át. Az avantgarde áramlatok és törekvések az ember egyedi lelkét erőteljesen izolálják mindennemű magasabb közösségi formától. Ennek a befolyásnak ellen kell állni, mert a művészet nem létezhet közösség nélkül. Egészséges, ha a népeknek újra lesz művészetük, ha újra a művészetben gyógyulnak. A művészet örök feladata, hogy láthatóvá tegye, miként kapcsolódnak az egyéni sorsok a többiek, a népközösség sorsával. Az egyes emberek életfeladatait a népszellem küldetése rendezi össze harmónikus egésszé. Ennek megértése nélkül sorstalanul bolyongunk és szétesünk.
A népek szellemi valóságát nem lehet már tovább negligálni. Nagy szükség van arra, hogy legyenek újra művészek, akik megsejtik az egyes népek misszióját, s ezt hírül adják művészetükben. Ez az a szféra, ahol a Krisztus tevékenykedik. A Feltámadott Krisztusz az egyes emberi én-lényeket belülről ragadta meg, énről énre, vagyis szociálisan hatott. A mi korunkban Krisztus feltámadási ereje továb tágult, s immár az egyes népeket akarja megragadni. Krisztus megjelent a népszellemek éteri szférájában, hogy a népeket tegye egymás testvéreivé. Egyedül ez a béke útja! Rá kell találnunk a Feltámadott alakjának ábrázolására! Áldott minden kísérlet!
+ + +
Tudatosítanunk kell a tényt, hogy az antropozófia több, mint száz éves művészeti impulzusa nem hozott sikert, nem lett átütő erejű. Az okok történeti tisztázása mellett nagyon is időszerű lenne felébredni a kábulatból és gyakorlati szempontból tenni fel kérdéseket az alkotást illetően. A teoretikus válaszok nem sokat érnek.
Miként juthatunk hát előre abban a vonatkozásban, hogy a magasabb megismerést az alkotó folyamatba fogadjuk? Illetve, miként juthatunk előre az alkotás iránti ezoterikus felelősséget illetően?
Az előbbi a korszerű művészeti oktatást, az utóbbi pedig a megújult keresztény művészetet alapozza meg.
Mindezekért szükség lenne a felelős európai művészek által alapított Antropozófus Művészeti Egyetem létrehozására, hogy erőinket, kutatásainkat és eredményeinket összehangoljuk és a szeretetben megsokszorozzuk.
Döbröntei Zoltán
2018.
……………