BLOG

2018. augusztus 6.

 

Döbröntei Zoltán:

Úgy tűnik az egész élet egyetlen egy hit teli morális válasz egyetlenegy feltett kérdésre.

 

2018. augusztus 5. H.Helga

Kós Károlytól idézet: „Az élmény forrásaira kell rátalálni a könyvművésznek, hogy tehetségét kibontakoztathassa, hogy egyéniség váljék belőle.

….így köze lesz a mi hagyományokban gazdag könyvkultúránkhoz.”

Ezt magamban így fordult, fogalmazódott át:

H: Az élmény forrásaira kell rátalálni a művésznek,
(szemlélő ítélőerő iskolázása – Goethe),
hogy tehetségét kibontakoztathassa és egyéniség váljék belőle,
így tud kapcsolódni a néplélekhez és népszellemhez, ahol dolgozik,
alkot, ahonnan képeket kellene felmutatnia.
Így lesz egyéni és univerzális egyszerre.
Így kaphat értelmet az individuum és az, hogy hová született….

Idézet D.Zoltántól:

Mire is törekedtek a dolgok, mik akartak lenni, mielőtt így, mélységesen elaludtak? Hogy kerülnek ide a tömör sziklák, a súlyos kövek? Hogy kerülnek ide a derékig földbe ásott fák? Mit üvöltenek, bőgnek, csattognak és mormognak a nyugtalan kóborló állatok?

Akkor aztán útra kelünk a sejtelemmel, mint hajdan Csontváry, és szívünk titkos mélységeiben megérezzük a jövőt! Ez a jövőbeli kép termékenyíti meg a dermedt jelent. A dolgok beleálmodnak az ember éjszakájába. A művésznek nem a saját álmát kell álmodnia, hanem a teremtett természetét. Abból az akaratból alkot, ami a dolgok törekvésében hat. Ezt teremti tovább. Látomás ez, de morális látomás, mert csak spirituális felelősséggel fűzhetjük a jelenhez. A művészet hidat tud képezni a múlt és a jövő között, hogy bele ne szakadjunk a jelenbe.”

H.H: Hogyan tudom a motívumokban rejlő bölcsességet új teremtő módon továbbvinni a festészetben?

Hogyan tudja az ember teljes figyelemmel, alkotóan továbbteremteni a már megírt bölcsességet? (népművészet) Ha a népművészeti motívumok a természeti formák bölcsességének esszenciája – és ez már megvan, már tudjuk a jelentését is – mégis hogyan juthat az ember ennek a nyelvnek a birtokába, hogy a motívumokat nem megmerevedett holt állapotukban használja, hanem tovább tudja írni? Hol van itt az út? (Szemlélő ítélőerő iskolázása) /

Döbröntei Zoltán:

Igen, de:

Az a helyzet, hogy az alkotás során hallgatnak már az istenek,
nem szólít meg a természet sem és önmagunkat nem tudjuk vezetni.

A művészi alkotásban jól érzékelhető, hogy valamiféle holtpontra jutottunk.

Kapkodunk gondolatok után, s ideig-óráig vezetnek is az alkotásban.
Esetleg érzéseinkben álmodva, önkifejezve és kielégülve fantáziálunk.

Lehetőség van még nagy akarati impulzusok, indulatok, gesztusoknak való önátadásra.

Aki alkot, megtapasztalhatja a szétesett lelki erőket. Az akarat, az érzés és a gondolkodás

elkülönültek egymástól, de nem alkalmasak arra, hogy az alkotás tudatfölötti aktusát vezessék.

Az alkotáshoz ragyogó Nap kell, amihez egyre csak törekedhet.
Az alkotás világtalanná vált. Megvakult. Nincs ki, nincs hogyan és nincs hova vezesse!

Ebben a szellemi napfogyatkozásban fokozottan kiszolgáltatott a művészi alkotás.
A külső manipulációk és a belső vágyak eltérítik. Pórázon vezetik.
Ebben a helyzetben az Erő, a Szépség és a Igazság nem tud elevenné válni a lélekben.
Az Erő tétova lesz, vagy agresszív. A Szép édessé, vagy hatékony csúfsággá alakul.
Az Igaz ártatlan tévedéssé, vagy gonosz hazugsággá lesz.

Mit tehetünk?

A múlt teljes világa hallgat bennünk. Meg kell hát fordulnunk. Emeljük szívünket a jövő titokzatos, eleven világa felé!
Az a kritikus pillanat, az a dermedt pont, ahol állunk azt követeli tőlünk, hogy morális döntést hozzunk.
Mit jelent ez? Azt, hogy döntenünk kell a fényes, de holt, illetve a sötét, de élő között.
Mit akarunk? Kinek akarunk alkotni? Hova szükséges, hogy kép kerüljön?

Meg kell fordítsuk akaratunkat, hogy tovább tudjuk vinni az alkotást.

Amennyiben ezeket a kérdéseket nem technikainak és nem is lelkiző, moralizáló, de nem is hidegen filozofáló kérdéseknek tekintjük, akkor felszáll a köd a rejtett ösvényről, rátalálunk az alkotás új útjára.

A jövő impulzusát közvetlenül kell átélnünk magunkban, mint valóságos hatóerőt,

ami egyedül a feltett morális kérdésünk által érkezik meg hozzánk.

Legyen szívünk rákérdezni saját alkotásunkra!

Hódosi Helga, 2018. július 18.

Hogy látta Kós Károly a korszerűség és hagyomány összefüggését?

„Meg vagyok győződve, hogy ezt nem lehet receptre csinálni. A művésznek, írónak itt valamit meg kell éreznie – nem elég a tudatosság. Ugyanúgy, ahogy a gyárban látottak puszta leírásából még nem lett szocialista irodalom, ugyanúgy a hagyományos formák ügyeskedő felújításából vagy felrúgásából sem lesz semmilyen új művészet. A tudatosságon túl a művészben létre kell jönnie az élménynek, melyért minden időben rettenetesen megkínlódik. …….

Szeretem a fiatalokat, de két bajt látok náluk: a divatot és a sietséget. Túlságosan nagy  a szerepe az életükben a divatnak…Miért sietünk, mi értelme  rettenetes türelmetlenségnek?…”
Ez a két gondolat nagyon megfogott a könyvben. (A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni, Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal, Helikon kiadó)

Egy stúdiumgyakorlat tapasztalata:

Zoltán adta ki a következő stúdiumfeladatot. Feltámadott fehér alakja, körülötte fehér növénymotívumok a természetből, vagy népművészeti motívumokat másolva tárgyról, albumból Kísérlet. Mi lesz? Struktúrált formát, formarendeket másolni,létrehozni a felületen (számomra) nehéz feladat. Nincs benne semmilyen lelki élvezet. Egyszerűen munka.

Ugyanezzel a lelkülettel álltam neki a népművészeti motívumok rajzolásának.

Tiszta antipátiával. Nem láttam, nem értettem, hogy ez mire lesz jó. Nem vonzódom a népművészetért, nem látom a világban mi lesz vele a puszta hagyományőrzésen túl, vagy túl azokon az okosságokon, hogy megmagyarázzák a jelképrendszerét.

De akartam látni, hogy miért is ez a gyakorlat.

Pasztellel rajzoltam a motívumokat. Először az alak egyik oldalára kezdtem másolni ikonokon látott mintákat, és az általam megfigyelt átdolgozott hortenzia levelet. Lassan egyik motívum jött a másik után, rendezetlenül, de beindult a folyamat, mintha egyik nőne ki a másikból.

Az alak másik oldalára népművészeti motívumot kezdtem el másolni egy párnáról.

Egyik levél a másik után, levelek épülnek egymásra – kisebbek, aztán egyre nagyobbak, egymásra hajolnak, nyomják egymást – aztán jön egy virág. Kész a virágmotívum és kezdődik elölről. Levél nyílik balra, aztán nyílik jobbra. És ezen a ponton elért a gondolat, hogy ez az élet. Ilyen az életünk. Befejeződik egy motívum, lezárul és kezdődik a következő – és virágba borul, aztán indul egy újabb motívum.

És nem mennék tovább, nem filozofálnám tovább annál az egy kicsi kis pontnál, ahol azt mondhatom, hogy a formából jött a gondolat. Nem én találtam ki, nem én elmélkedtem rajta.

Ilyen a meditatív stúdium. És ekkor megértettem, hogy a formák beszélnek. Eddig is tudtam, hallottam róla, de most megértettem. Új erővel töltött fel, inspiráló erővel, hogy meginduljak ebbe az irányba. Megértettem, hogy ezt a nyelvet, ha kitanulja az ember új formákat alkothat önmaga. Új morális formanyelvet, ami alakítja a világot. A festészet egyik nagy eszköze ez.

És talán ez az egyik pontja, ahol ha átbújik akkor valóban megújulhat. A művész úgy válhat újra alkotóvá, hogy egybedobban ezzel az éteri világgal, hogy nem kívülről érti meg, nem jelképeket használ, hanem belebújik   sok munkával (ahogy Kós Károly írja) a formák világába, meghallja miről beszélnek. Azt érzem, gondolom, hogy ezekkel a speciális művészeti stúdiumok gyakorlásával, ezzel a gyakorlati szellemi munkával új módon lehet feltárni a népi ornamentika titkát.

Talán közelebb kerülhetünk a népszellemünkhöz is ezáltal. Talán a népi ornamentika a népszellem teste. Milyen új formarendeket kell teremteni ma az embernek?

És az egyik kérdés a zsennyei előadásokból:

„Tudunk-e olyan képeket alkotni, melyek az ember formáló erőire hatnak?”

Amikor végeztem a gyakorlattal látványos volt a különbség a bal oldalon rendetlenül elhelyezkedő minták és a jobb oldal rendezettsége között. A népi motívumok egyértelműen azt a hatást keltik, hogy oda „írva” van valami. Teljesen máshogy beszél, mint egy önkényes esztétikailag megformált mintaritmus. Tisztán érzékelhető a különbség az éteri világ és az asztrális világ között. Hajlam, vagy vágyerő hajtja a formákat, vagy magasabb minőség szerint rendeződnek….


Hódosi Helga, 2018. június 27. Kék Stúdium

Azon dolgozunk, hogy fizikai érzékelésünkön felül szellemi érzékszerveinket fejlesszük.

A festő akkor lehet elégedett, ha az alkotás valódi lényegére rátalál.

Tegnap beszéltün karról, hogy eljutottunk addig a holtpontig, ahol még az alkotás visszafordulhat. Ez az én-nel függ össze . Az én állapotával. A tudati lélek korával. A festőművészeta XX. sz elején elérte a teljes széthullást, elemeire esett széjjel. A művészek keresték az inspirációt, a múzsát , a titkot. Honnan lobbanhat fel újra az ihlet. Mi lett a művészettel?

Napút Művészeti Akadémia fényképe.

Fény és sötétség találkozásában morális tetteket figyelhettem meg. Vannak aktív színek és passzív színek. Sorsuk van, történnek. Ebben a történésben a fizikai érzékszervek számára is láthatóan színek keletkeznek. Magunkból olvashatjuk vissza a színek miről beszélnek. Nem a magam szubjektív érzéseit aggatom rá, hanem megfigyelem milyen ő és akkor gondolat és érzés keletkezik bennem róla. Belekerülök a lényébe, történetébe.

Ezt gyakoroljuk a meditatív színstúdiumok alkalmával. Adott egy szín, adott egy tételmondat a színről,például a fehér a szellem lelki képe. Adott egy ábrázolás, emberről, természetről stb… ezek együttartásával dolgozunk.

A meditativ színstúdium lényege, hogy van egy érzéki – a szín – amit létrehozhatok. Nem képzelgek hozzá szubjektíven, hanem egy szellemi gondolatot fűzök hozzá, és ebből a kettőből egy intuitív cselekvés születhet.


2018. június 19.

“Életünk egyik felét fényben, a másik felét sötétségben éljük. A nappali fényben felébred tudatunk, az éjszakai sötétségben ellobban, nem tudjuk megtartani. De azért nem kezdünk minden nap új életet, valahogy átkelünk a sötétségen, s néha emlékeket is hozunk odaátról, ahol a halottaink is élnek.  Newton számára nem létezett a sötétség, mindent a fényből akart kiolvasni. Goethe a fény és sötétség együtthatásábóérti meg a színek keletkezését. Az antropozófia pedig már részletesen tudja tagolni, hogy mi minden él szellemi módon ebben a sötét akaratban.”

“Rudolf Steiner a homály egyszerű fogalmát terjesztette ki a teremtett természet négy birodalma felé. Más szerveződésű és más minőségű a homály a holt ásványiban, más az élő növényiben, más az állatok lelkiségében és más az ember szellemiségében. A világ felé forduló festészet, ha a művészi megismerésben előre akar jutni, akkor e négy birodalmat különbözőképpen kell ábrázolnia. Fel kell adni a világ tagolatlan tömbszerűségébe vetett hitet.”

 (Döbröntei Zoltán: Goethe kitágított színtana, avagy a homály dícsérete, 2010.) 


Hódosi Helga, 2018.06.19. 

Fény és sötétség találkozásában a morális tetteket figyelhetem meg. Vannak aktív színek és passzív színek. Sorsuk van, történnek. Ebben a történésben a fizikai érzékszervek számára is láthatóan színek keletkeznek. Magunkból olvashatjuk vissza a színek miről beszélnek. Nem a magam szubjektíérzéseit aggatom rá, hanem megfigyelem milyen ő és akkor  gondolat és érzés keletkezik bennem róla. Belekerülök a lényébe, történetébe.

Ezt gyakoroljuk a meditatív színstúdiumok alkalmával. Adott egy szín, adott egy tételmondat a színről,például a fehér a szellem lelki képe. Adott egy ábrázolás, emberről, természetről stb ezek együttartásával dolgozunk.

A meditativ színstúdium lényege, hogy van egy érzéki –  a szín – amit létrehozhatok. Nem képzelgek hozzá szubjektíven, hanem egy szellemi gondolatot fűzök hozzá, és ebből a kettőből egy intuitív cselekvés születhet.  


Hódosi Helga, 2018. június 10.

Három gondolatot szeretnék kiemelni a mai nap Zoltán írásaiból:
Az elsőt azért, mert az egész emberiséget érintő kérdés, mindegy, hogy művész, vagy sem az ember.
Ezen a területen nevelni kell a festőt és a nézőt is.
És ezért kell a művészeti eszközöket széttagolni és újra felemelni és szellemmel áthatni.
A második gondolatot azért, mert olyan képeket kell festenünk együtt, melyek az emlékezést szolgálják.
A harmadikat meg azért, mert a kortárs művészet fogalmát új dimenzióba helyezi.
“Az ember szabad, de világtalan. Egy világot veszített el szabadságáért. Szabadsága elsősorban gondolkodásában jelentkezik, s ezt, a gondolkodásában jelentkező szabadságot lehet arra használni, hogy tovább vezessük az elvesztett világ újra megszerzéséhez. A gondolkodás magasabb formáit kell kialakítani. Mert az absztrakt, intellektuális gondolkodás nem alkalmas a művészet életben tartására. Előre kell jutni a KÉPszerű, az IMAGINATÍV gondolkodás szintjére.”

“talán a festészet, a festészet képei az emberiség külső memóriája? Vagy az lehetne? Valaki ezt a témát fölcsippenthetné, hogy mennyiben helytálló ez, hogy a festészet, mint külső kép az emlékezést ébreszti fel az emberekben , és hogyha erre talál meggyőző nyomokat, akkor ez ma hogyan működik, ma mire kellene emlékezni, milyen mélyen kellene az emlékezés kútjába meríteni a művészet vödrét, hogy onnan felhozzuk az emlékezeti kincseket. Ez nagyon fontos és gyümölcsöző terület lenne. Mert, ugye Csontváry is olyan helyeket keresett fel, ahol tágra nyílhatott az emlékezése.”

“Felelősen az emberekhez szólni, a lelki erőket megragadni, fölemelni, s abból csinálni valamit – számomra egyértelmű, hogy ez a kortárs-i.”