NAPÚT FESTÉSZET ÉS SZELLEMI ÁBRÁZOLÁS
Az intuíció olyan, mint a harang kondulása.
Amikor ránézünk a rózsára, a kinyílt virág láttán egyetlen pillanatra egyek vagyunk vele. Mi nyíltunk ki vele. A rózsa és én egyek vagyunk. Megkondul a harang. Aztán azonnal elfelejtjük.
Az inspirációban betölti lelkünk a megkondult harang áradó hangja. Belemegy a lélekbe, feltölti, megduzzasztja minden szegletét. Ekkor érezzük, hogy a rózsa SZÉP! S ez a szépség rövid ideig élni tud lelkünkben.
Az imaginációban már elcsendül a hang, s csak egy állókép marad, meglehetős tartóssággal. A virágzás folyamata a nyílás állapotává dermed, a virág képévé sűrűsödik.
Végül a kép is belefagy az anyagba, kitöltődik matériával. Egyszerívé, esetlenné és gyönyörűvé válik kertünkben a rózsa. Csak múló, kósza sóhaj, amit öröknek vélünk. Ezt érzékeljük fizikai szerveinkkel.
De minden emberben kondul a harang. Akárha egyetlen pillanatra is. Megüti énünk a lélek falát. Aztán idegen realitásokhoz menekülünk gyorsan.
L á t n i – F ü l e l n i – L e n n i .
Énünk kondulásai mind egy-egy csillag sugarát lobbantják fel lelkünk mennyboltján. Valóságunkat hozza el ez a csillagkörnyezet. Kozmikus hazánkat. Az imagináció, az inspiráció és az intuíció hazatalálni segít.
+++
A szépművészeetben tudjuk a testet ábrázolni, mert kiélesedett a szemünk látása és megfinomodott a kezünk mozdulata. A szépművészetben tudunk lelkileg ábrázolni, mert a látvány zengővé válik lelkünkben, s ezt képesek vagyunk magunknak megtartani. Kisajátítjuk az áradó zengést és önmagunkat érezzük vele. A lelki ábrázoláshoz szükségszerűen hozzátartozik az önzés. de megtisztítható a szellemmel. A szépművészetben a szellemi ábrázolásra még nem vagyunk képesek. Tudtuk régen és közösen ennek a módját, amíg volt vallásunk és voltak misztériumaink, de elfelejtettük, ahogy egyéniséggé nőttünk fel. Most ideje van, hogy az egyéni utat járva is rátaláljunk a közös szellemre. Mert ki kell jutnunk a test és a lélek dualizmusának labirintusából! Ezért aztán nagyon is időszerű a szellemi ábrázolás kimunkálása a szépművészetben.
Meg kell indulni a Magasabb Világok felé! Innen, a nyomorúságos szociális káoszból, a lelki romok alól kell elindulni égi hazánk felé. S ennek a keservesen üdvös vándorlásnak a legfontosabb útravalója, hogy a szellemi ösvény ne szaladjon ki a lábunk alól. Ne szaladjon ki a világból, hanem EMELJE FEL AZT! A lábainkkal dícsérjük az Urat, nem a fejünkkel. A szépművészetben ez az organikus festészetnek és a goethei esztétikának felel meg. Mindkettőhöz Rudolf Steiner adott impulzust.
Ugyanis nem holmi látomásokat kell -naturálisan- megfesteni, hanem az érzékit kell a látomáshoz emelni. Azon a ponton állunk, hogy a szépművészet fejlődésében harmóniába hozzuk az alkotás gyakorlatát a Magasabb Világok megismerésével. Ezen kell dolgoznia mindenkinek, akinek van szíve! Ez az út a testi külvilágból a lelki bensőségességen át a szellemi külvilágba vezet.
A szellemi ábrázolás első lépése az imagináció, az imaginatív megismeréshez való felemelkedés. Aki a rózsa kinyílását képszerűen éli át, aki az élőből előfodrozódó lelki megnyilatkozást átéli, az át is tudja vinni más dolgokra a megnyílás formai-képszerű elemeit. Oda tudja adományozni a toronynak, a hegynek, a csillagoknak, az embernek. S ezzel átalakítja azokat.
Ekkor már a szellemi ábrázolásban járunk. Túllépünk a lelkin, túl az ócska szürrealizmuson és túl a szimbolizmuson is.
Ez a formai-képszerű princípium természetes módon jelenik meg először az építészetben. Az organikus építészet igazi teremtő lénye az imagináció. A festészetben sokkal erőteljesebb az inspiráció. Ez az igazi teremtője. Ebben van otthon. /A festészet könnyen el is keményedhet az erőltetett imaginációtól. Ekkor rajzzá silányul. Az építészet átalakító ereje a virágzásig terjed, de a virágzás már a festészet területe./
A festészet igazi otthona a beszélő, beszélgető lélek. A hangzással, a harangzúgással túlcsorduló lélek, az ihletett lélek. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy kivel beszélget!
Nem kell, hogy a testre meredjen, megbabonázottan az anyagtól, a szellem felé is fordulhat, s a lélek nyelvén szólhat szellemi beszéddel. Éreznie kell, hogy a képek beszélnek hozzá! Őt, az ént szólítják meg. S így a lélek benne találja magát a képben. Titokzatos énünk áll a kép aurájának közepén. Belépünk az imaginációba, a kép eltűnik, s helyette beszélgetésben találjuk magunkat. Ez az inspiráció világa, ebben bontakozik ki a festészet. Ekkor nem a formák átalakítása vezeti az alkotást, hanem az átalakító erők és folyamatok organizálása. A lényszerű elemi erők megindítása, átrendezése, visszatartása. A festők nagyon is jól ismerik az erre alkalmas eszközöket. A különböző fény-minőségek szövődését, vagy a hő feldúsulását, visszahúzódását. Fényesítenek, árnyalnak, forralnak, dermesztenek. A festők ismerik mindezt, csak saját lelkük önérzésére használják. Privatizálják az elemi kozmikus erőket. Itt van az a pont, ahol a lelki túlléphető a szellemi világ felé. A szándék jóságával az önzetlenség felé is fordulhatnánk.
Az elemi erőket a színekkel tudjuk bevonni a festészetbe. S ez a lehető legtermészetesebb! A szín által már jelen van a lelkiben élő szellemi. Nem kell előállítani, mint egy formát. Éppen csak irányítani és szervezni kell. A színekben már készen van minden, amit mi a festészetben akarunk. Nekünk csak oda kell ajándékoznunk a dolgoknak, ahogy a szívünk sejtelme súgja. Itt látható, hogy a festészetben különleges kiegyenlítésre van lehetőség! Gyógyító, karmikus kiegyenlítésre. A többlettből adni a megfogyatkozottnak, az erők krisztusi átrendezésével. Ez él és ez szemlélhető a teljes színkörben is.
A nyíló virágok színei valóságos folyamatok eredménye. Az inspiráció útján megérezzük, hogy honnan és mi módon törnek felszínre a színek. Így szólnak éppen hozzánk. A gyökerek mélységéből színeződő gyönge kéket odaajándékozhatjuk festés során akár a földnek, akár az állatoknak, vagy akár az embernek is. Ezáltal nem csak kék, nem csak szomorú lesz az, aminek adományoztuk, hanem egész világot húz magával, s felindít valamire az ábrázolásban, mert tudjuk, hogy a gyökerekből jön. Ez ott fog eldőlni, az alkotás folyamatában, mert beszélgetés, mert inspiráció, mert ihlet.
Tudomásul kell venni, hogy a festészettel átlépünk egy másik világba! Ott más, eleven, jelen idejű történések zajlanak. Nem írható le előre egy folyamat. Nem mechanikus. Az ihlet kiterjed az alkotás egész tartamára. Végig párbeszéd zajlik. Angyalokkal szólunk. A régebbi művészetben csak az alkotás kezdetén villant fel az ihlet, s azután ennek emlékéből alkottak. Az emlékhez való hűség szervezte meg a szakmai leleményt, a festői fogásokat. Ma már szükséges és örömteli lehetőségünk az alkotás teljes hossza alatti folyamatos párbeszéd. Szólnunk kell az angyalokhoz. Hallanunk kell az angyalokat. Meg kell tanulnunk az angyalok beszédét, mert ez ugyanaz, mint a művészet. A Félhomály Fiai értik a festészet nyelvét. Magában a szakmánkban, a képalkotás szépművészetének gyakorlatában hallhatjuk meg szavuk és hallathatjuk hangunk. S, óh, milyen teljességgel válaszolnak egyszerű, gügyögő kérdő szavainkra! Beszélni tanuló gyerekek vagyunk angyalainkhoz képest. Észre sem vesszük, de tőlünk folyton kipárolognak kérdő, csodálkozó, megrettenő gondolataink. Miként a virágokból az illat, úgy áradnak belőlünk a megszólító gondolatok. Küldjük a Semmibe, mert nem hisszük, hogy valaki is meghallja. De nagyot dobban a szívünk, amikor először tapasztaljuk, hogy válasz hangzik lelkünkben. A visszhang felébreszt. Pedig az angyalok minden szavunkra válaszolnak. A festészet során ebben az angyali beszélgetésben élünk és alkotunk. Ekkor azonban már a magasabb moralitás területére érünk. Festészeti praktikaként nem sajátítható el ebből semmi. Az elemi folyamatok adományozása morális folyamat. Nem lehet önkényes: vagy tiszta önzetlen szeretetből fakad, vagy -erre is van mód- megátalkodott gonoszságból. Mert a gonoszság éppen úgy megismerő erő, mint az önzetlen szeretet. Erre ma már figyelmeztetni kell! Ezért a legkomolyabban kell vennünk spirituális felelősségünket.
Ahogyan a tűzliliom zöldje égő narancssárgává változik, ahogy az írisz virágjában a sárga előrehasad és maga köré rendeli a kéket, vagy ahogy a rozs bronzzá érik, ezek az élő lelkiismeret beszélő képei. Moralitásunk alapjai. Ebből építhetjük égi otthonunkat. De az inspiratív festés során már nem elég a dolgokra, a tárgyakra átvinni a színek elemi erejét, miként az imagináció szintjén a formáló, átalakító erőket. Az inspirációban folyamatokra, történésekre, viszonyokra tudjuk átruházni az elemi folyamatokat, melyek a színekben mutatják meg magukat. Valódi szellemi téma kell ahhoz, hogy a színeket szellemi-morális módon használhassuk. Különben csak expresszivitás lesz, tüzelő színekkel, vagy impresszivitás ragyogó atmoszferikus színekkel.
Azonban bármilyen monda, mítosz, a szentek élete, Krisztus tettei, mint morális-szellemi témák csakis az inspiratív “napút-színekkel” festhetők meg. Az egyik feltételezi a másikat. A szellemi téma csak az elemi szín-folyamatokkal festhető meg, s a színek elemi őserői csak a szellemi téma által szólíthatók meg. Ez morális próba. Az önzés legyőzésének második fokozata. Aki eddig eljut, már tudni fogja, mi az intuíció. Tudni fogja, mit tegyen! Mert látja, mire van szükség, s a szükséget úgy ismeri fel, mint saját mulasztását. Erről többet nem lehet írni.
Döbröntei Zoltán, Bozsok, 2015.