NAPÚT

SZÁZ ÉV MAGÁNY A NAPÚTON

/CSONTVÁRY HALÁLÁNAK 100. ÉVFORDULÓJÁRA/

Cédrusok, Taormina, Baalbek, mindannyian ismerjük Csontváry műveit, magunkénak érezzük különleges sorsát. Sejtjük, hogy valami heroikusat alkotott, isteni megbízást teljesített, s ez lelkünk legmélyén érint meg minket. Mégis, ha vallani kellene, csak hebegnénk, hogy mi újat hozott, s miért is fontos ez nekünk?! Nem siet segítségünkre a szakma sem. A művészettörténészek mind a mai napig nem tárták fel megnyugtatóan, hogy miként is tekinthetnénk e különös életműre. Mi mozgatta, miért járta be a fél világot? Mit kutatott három kontinensen? Mit ért el, teljesítette-e isteni küldetését? Mit hagyott hátra, s legfőképpen, mi a dolgunk az életművel?

Aki közelebb akar lépni Csontváry művészetéhez, annak rögtön az elején meg kell küzdeni a kétellyel: isteni zseni, vagy megszállott bolond? Valóban isteni elhívásra, isteni segítséggel alkotta meg műveit, vagy egyszerűen csak egy kedves bolondról van szó, aki szép színekkel festett tele óriási vásznakat? Sokan sokféleképpen értelmezték már Csontváry műveit, de az életmű szellemi titka nem oldódik. Materialista korunk fizikailag már befogadta az életművet, múzeumban kapott otthont. Lelkileg is befogadtuk, megszerettük, de szellemileg még nem tettük magunkévá, nem értettük meg a küldetés lényegét. A Nagy Magányos így lesz csak végtelenül egyedül. Értetlenségünkkel újra meg újra kitaszítjuk, kiközösítjük. Hát, nem lenne semmi, ami a festészetéből folytatható lenne? Ami a kulturális életünkre jelentős és mértékadó hatást gyakorolhatna? Nincs benne semmi, ami népünk önismeretét gazdagítaná, küldetéstudatát tisztítaná?

Az alábbiakban kísérletet teszünk, hogy Csontváry küldetésével kapcsolatot találjunk, meg akarjuk találni az életműből azt, ami ma is használható, ami nekünk szól és folytatható. Fel akarjuk oldani Csontváry 100 éves magányát. Vissza akarjuk vezetni az életbe azt, ami szellemi módon él, hogy termékenyítően hathasson. S tesszük ezt három kérdésre koncentrálva:

1. Elsőre tegyük rendbe Csontváry felfedezését a SZÍNEK területén! Milyen új színeket fedezett fel? Mik azok a “napút-színek”? Mi ennek a jelentősége a festészet fejlődése szempontjából? Valamiképpen folytatható-e a mai festészetben?

2. Másodszorra tisztázzuk, hogy milyen festői MOTÍVUMOk után kutatott? Miért járta be a fél világot? Milyen földi helyszíneket talált érdemesnek lefesteni? Fontosak ezek számunkra?

3. Harmadszorra fussunk neki annak a nem veszélytelen kérdésnek, hogy mi köze Csontváry életművének a MAGYAR nép sorsához? Hogyan illeszkedik általános kultúránkhoz? Fejlődik-e általa? Mi ennek a jelentősége? Ki volt Csontváry, miért született Magyarországra?

Napút színek, festői motívumok és a magyarság sorsa: ezen a három területen indulunk el.

1. NAPÚT-SZÍNEK

Csontváry az 1904-es év végét Kairóban töltötte, hogy a “gyönyörű naplementékkel” megismerkedjen. Itt történt meg a fordulat: “Tanulmányozás közben ráakadtam a sokat keresett napút színeinek világító fokozatára.”. (CS.81.) Másutt így ír erről: “Ezután a tapasztalatok után a telet Kairóban töltöttem, ahol megfestettem világító színekben repülő Szaharai Naplementét olyan eredménnyel, amelyre még ma is megelégedéssel visszatekintek.”.(CS.81.)

Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy hosszan érlelte látását a színek új érzékelésére. 1881-ben, még festészeti tanulmányai előtt, Rómában összeveti Raffael képeit a saját látásával(!): “…én a természetet sokkal erőteljesebbnek látom rajzban, színben nagyobb energiával érezve találom. …én erősebbnek látom a természetet és szinesebben érzem a napszíneket.”(Dok.I. 65.)

Pár év múlva Hollósy híres szabad iskolájában van: “Már itt Münchenben rendkívül féltékeny voltam a színtanulmányaimra amelyeket iskola után rendesen naplementén végeztem a szabadban. Hollósy érezte, hogy itt rendkívüli esemény előtt állunk, a szín kérdésében fordulóponthoz közeledünk. Színtanulmányaimat Münchenben nap nap után nagyobb arányokban a Napból merítettem…nagy eredménnyel gyűjtöttem a plein-airre vonatkozó színfokozatokat.”(Dok.I.69.) “Habár Münchenben a rajzolás után a szabadban a naplementét tanulmányoztam s ezerféle fokozatban a napszíneket kutattam amire Hollósy nem egyszer kijelenté, hogy mindenre rá fogok jönni.”(Dok.I.71.)

Mindezekből az is kiderül, hogy a napút színek nem azonosak az impresszionisták könnyed plein-aire színeivel: “A plein-air színeken kívül hátravoltak a világító és a vakító fehér színek melyeket később Keleten és Egyiptomban fedeztem fel azaz a Pozitívum segélyével találtam meg.”(Dok.I.70.) De mit is fedezett fel, mit talált meg?

Amikor Csontváry a kairói naplementéket szemlélte, lelke megtelt azzal az érzéki, s egyúttal érzékfölötti élménnyel, hogy a Nap a világító színek fokozataival “megy bele” a sötét Földbe, dicsőségesen megtér hozzá, egyesül vele. S ahol más csak a szép színes sávokban gyönyörködik, ott ő a Nap ragyogó lényét is látta! “Mert amikor az igazat keressük azt találjuk, hogy ezen a világon csak egy Pozitív van és ez a világfejlesztő szellemi központban, a festői érzésű isteni Mesterben van összpontosítva. Ő fejlesztette ki a gyönyörű Napot mely isteni szemhez hasonló.” (Dok.I.78.) Látta, felfogta, érezte a Nap szellemi lényét, látta, ahogy ragyogó tekintetét a dolgokra veti, s azok színekben mutatják meg magukat előtte. Ezáltal a dolgok önmagukról vallanak, önmagukat ítélik meg, mert a színek láthatóvá teszik, hogy milyen arányban van bennük világosság és sötétség. Csontváry felfedezése abban állt, hogy a Naphoz kötött világító színekben meglátta az isteni ítélőerőt.

A hatalmas izzással ragyogó színekben cselekvő tetterőt érzékelt. Morális erőt. A világosság és a sötétség küzdelmét, kiegyezését. A Naptól való távolodás, vagy közeledés fokozatait. Ebben látta-érezte meg az istenítélet erejét, az éltető kifényesedést, átmelegedést, avagy az elhaló kihülő elsötétülést. Ezzel hidat vert az érzékelhető és a morális világ közé a festészetben. Ez óriási tett! Goethe ugyan jó hetven évvel korábban már elkezdte leírni a színek “érzéki-erkölcsi” hatásait, de nemigen akadt festő, aki ezt használni is tudta volna. A festők csak nagyon lassan közelítettek hozzá még Csontváry után is, mert megfelelő szellemi szemlélet nélkül haszontalannak bizonyul egy olyan színtan, amelyben érzékelhető a moralitás.

Csontváry napút színei által lehetővé vált, hogy a szellemi-morális világrend konkrétan jelenjen meg a festészetben, ne csak képben, ábrázolásban, hanem erőkben is, a szín által! A színek törvényszerű és teljesen valóságos erői feltárják a szellemi világ rejtett erőit. A festészet ezzel alkalmassá vált a spirituális realizmusra. A festészet tanuskodik, hogy nincs külön fizikai és külön szellemi világ, a színek által egymásba nyílnak, átjárhatóvá válnak. Közlekedhetünk bennük és szállító eszközünk éppen a szín lesz! Csontváry a földi világban tárja fel a világfejlesztő Pozitívum, a Szent Szellem tevékenységét.

Csontváry számára világossá vált, hogy a szín nem csupán egy lelki élmény. A külső térben lévő szín érzékelésével egyúttal megmozdul belső érzésvilágunk is, érezzük, amit érzékelünk, de Csontváry tovább lép, s a szín-érzés mélyében tevékeny szellemi akaratot él át. A fény és a sötétség cselekvő egymásrahatását. A színekben érzékelt akarat elvezet az érzékeléstől, az érzésen át, a szellemi külvilág átéléséig. Csontváry ezt az utat járta. Ez a napút. A Nap útja az égi magasságból, a naplemente szín-érzésein át a szellemi módon ható Naplényig. A Nap az ég magasából megvilágítja a tarka testeket, a horizontra hajolva a lelkek szín-érzés-fokozatait kelti életre, s átlépve a határon, szellemi lénykét cselekszik a sorsban. A napút színekkel a Nap morális tetteit festhetjük meg. Csontváry ezzel új összeköttetést teremtett a természet érzékelhető látványa, valamint a szellemi-morális világ között. S ez az összekötő elem maga a szín! Ezért mondhatja jogosan, hogy a világfejlesztő hatalommal összeköttetésben áll. Ez így igaz. Mindannyiunk számára küzdötte ki az utat. Járjunk rajta!

2. FESTŐI MOTÍVUMOK

Csontváry festészetében az is nagyszerű és felemelő, hogy nem állapodott meg a színek területén tett nagy felfedezésénél, nem lett csupán egy misztikus kolorista, hanem összekötötte azt a nagy festői motívumokkal. Az égi színeket a földi tájjal. Különleges ráérzéssel kutatta fel és körültekintő alapossággal tanulmányozta festészete helyszíneit. Szinte azt mondhatnánk, hogy “letapogatta”, vagy méginkább “kiszimatolta” Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet tájait. Nem csupán külső látványt keresett, érdekes romokat, vagy szép megvilágítást, hanem olyan nagy erejű helyek után kutatott, ahol a teremtő Isten elemi erővel nyilatkozik meg. A “világfejlesztő hatalmat”, a teremtő akaraterőt akarta tettenérni, tanulmányozni és mindannyiunk okulására felmutatni.

Nade, mindez honnan indult? 1879. március 12-én éjjel Szeged fölött a Tisza kilépett medréből és előntötte a várost. Csontváry az árvízkatasztrófa hírére az egyetemi hallgatók élére állt, s azonnal leutaztak Szegedre. Itt aztán elementáris élmények érték: “…magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren és kikötöttem a vasúti indóház közelében a nagy töltésen. A csónakot a töltésről lesodorta az árvíz, én pedig ott álltam a két legénnyel sokáig, ázva-fázva s vártam a katonai pontonra. Tavasz volt, jeges eső zuhogott alá, a hideg hullám oldalazott, csapkodott, a ponton soká megvárakoztatott.

Amikor a városházára értem s ott inspekciós lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a nagyterem padlózatán. Öreg-ifjú, asszony-férfi, szegény-gazdag, leány-gyermek különböző változatban.

Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a bűntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg?” (CS.71.)

Ez a katasztrófa Csontváry életében az ős-motívum, amelyben a természet ereje és a sors akarata együtt nyilatkozott meg. Felrázta, traumatizálta, s lelke mélyéről kezdte fellazítani a szellemi emlékezés képeit. Ezután Iglóra ment: “Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet.

Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának a titkát.” (CS.72.)

Csontváry egész életében ennek a különös különbözetnek az okát kereste, életművében pedig felmutatta az intelem forrásának titkát. Vagyis a sors titkát tárta szemünk elé. Csontváry a sors festője.

Hogyan járt el? Felkereste az isteni jelenlét nagy erejű helyszíneit. A nagy európai vízesések sziklákhoz csapódó zuhogását, a dalmáciai virágzó mandulafákban feltörő tavaszi lendületet, vagy a hortobágyi vihar lovakat megkergető fergeteges iramát. Mindezekben a természet erőibe burkolózva mutatja meg a Teremtő roppant erejét. Ezek megfestésére még alkalmas lett volna a régi festészet, a hagyományos színpaletta. Csontváry azonban valami mást keres! Szellemi ösztöne a történelmi helyszínek felé vezeti, mert ha az ítélkező, a sorsot beteljesítő Istent akarja megmutatni, akkor nem maradhat csupán a természet erőinél. Nagyszerű vállalkozás! Az istenítélet nyomait, szinte bizonyítékait akarja felmutatni a rommá lett civilizációk és leomlott templomok által. Kifejleszti az imaginatív látást, melynek lényege, hogy az időben lezajló eseményt a térbe kivetítve látja. Az ítélkező istenek tetteit a tájban, egy festői motívumban. Az így keletkező imaginációk megfestéséhez már a napút színek világító fokozataira volt szükség! A színek morális ereje valójában csak az imaginatív látásban bontakoztatható ki.

Három nagy imaginációt említ: “A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Siriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a xx. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.”(CS.84.) Ezeken a helyszíneken készültek el Csontváry fő művei. Mit tartalmaznak ezek az imaginációk?

A NAGY TARPATAK A TÁTRÁBAN képén a természet roppant építményében, az erő méltóságában gyönyörködhetünk. A Kárpátok legmagasabb hegyvonulata, a bevehetetlen és érinthetetlen Tátra az a hely, ahol mindig feltöltődhetett, s ahová mindig vissza is járt. Ez Csontváry szellemi szülőhelye. Égi otthona a földön. “A nyarat a Magas Tátrában töltöttem s a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében: a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.

Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.”(CS.79.)

Szicíliában festette a TAORMINAI GÖRÖG SZÍNHÁZ romjait ábrázoló képet. Itt már megjelenik az emberi kultúra és a teremtő isteni erő ellentéte. Lenn a rommá lett színház, s a hihetetlen dicsőséggel a felhők fölé magasodó Etna. A győzedelmes isten hírnöke ez a festmény. “Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye.”(CS.82.) Így van! A természet díszletei és színjátéka közt hatalmas erővel mutatkozik meg a sors végzete. Visszaidézik a görög istenek drámai hangját: “Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,/Mert akiknek isten rázta meg palotáját,/Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás,/mint hullám a tengeren…”./Szophoklész: Antigoné, Mészöly Dezső fordítása/

Életművét betetőzte a Szíriában festett BAALBEK. “Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktóriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Helios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkozás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air motívuma.” (CS.83.) Ezen a képen már az isteni igazságszolgáltatás monumentális imaginációját láthatjuk. Őseink naptemploma dicsőségesen ragyog fel az idők távolából.

Az előző kép napnyugtában mutatja a tájat, növekvő sötétségben, melyet kérlelhetetlen erővel tör át az Etna szellemi tisztaságú fehér csúcsa. A Baalbeken viszont a Nap érkezését látjuk, lángoló sugarakkal. Ez az a pillanat, amikor a felkelő Napból kiröppen Auróra hangtalan lovasfogata és nyomában bíbor hullám önti el a tájat. Minden reggel megcsodálatjuk ezt a földi-égi tüneményt. Csontváry ebben a megvilágításban látta meg Baalbek naptemplomát. Mit is ír Goethe erről a bíbor, vagy tiszta vörös színről? “Ha a sárgánál és a kéknél láttuk a vörös felé törekvő fokozódást, és közben figyeltük érzéseinket, akkor elképzelhető, hogy e felfokozott pólusok egyesülésénél immár különös megnyugvás jöhet létre, amit ideális megelégedettségnek nevezhetünk. S így keletkezik a fizikai tüneményeknél ez a legmagasabbrendű színjelenség két olyan ellentétes végpont találkozásából, melyek maguk is fokról fokra felkészültek az egyesülésre.” (G. 182.)

Ebben a szín–sugár-leheletben ragyog fel őseink óriási kövekből épített naptemploma, körbevéve leomló, romos templomokkal és kiegészítve a világ legnagyobb faragott kövével, Attila kövével. Hát, ide igyekezett, ide törekedett Csontváry! A felfokozott pólusok egyesülésének különös megnyugvásába. Itt az isteni megbékél a természetben és a természet felemelkedik az istenihez. Itt látható a különös különbözet oka és az intelem forrásának titka.

3. SORS A NÉPBEN

Ezek után nem is olyan nehéz meglátni, hogy mit adott Csontváry a magyar kultúrának.

Csontváry ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a történelmi fejlődés időtávlatában ható sorserőket tárja fel a festészetével. Teljességgel egyedülálló vállalkozás és teljesítmény! Úgy járt el, hogy festői témáit az imaginatív látáshoz emelte és ehhez fűzte hozzá a napút színek morális erejét. S ezzel láthatóvá tette a sors törvényét, a karmát. “Amikor tehát ezzel a nagy történelmi jelentőségű festménnyel kívánom a magyarságnak szemmel láthatóvá tenni kik voltak ősei, micsoda energia és micsoda isteni összeköttetés kisérte …E festményből kisugárzik az ősi erő, az energia, amelyből e nemzet táplálkozhatik, legyőzheti az akadályokat, amelyek ma útjába állanak.”(Dok.II.50.)

Teljesen mindegy, hogy a magyar őstörténeti kutatás eredményei merre kanyarognak, mert Csontváry végül egy imaginációhoz vezet el! Az őseink sorsában ható Nap-erőkre emlékeztet. Fel kell, hogy emeljen ez a kép! Megáldja a magyarokat, amikor felmutatja a népben ható Nap-erőket. Ezzel viszont megváltja mindennemű sovinizmustól is, mert a Nap fénye mindenre szétárad. A Nap szelleme kozmopolita.

A népeknek küldetése van. Magas arkangyali lények vezetik fejlődését, hozzájuk kell felemelkedni, hogy megérthessük az egyes népek egyedi sorsát és más népekkel való együttműködésének titkát. Olyan korban élünk, amikor az egyes embereknek el kell kezdeni tudatosan hozzájárulni a népek fejlődéséhez. Csontváry művészete ebben is egyedülálló! Festészetében felemelkedett a magyar nép küldetéséhez.

Igazságot akart szolgáltatni mind magának, mind a magyarok történetének.

Csontváry azonban nem tudta átadni hazájának azt az életművet, amelyet mindenképpen egyben akart tartani. Huszonhét évesen hívja el a láthatatlan szellem, további 27 év alatt teljesíti küldetését, s egy évre rá, 1908-ban kiállítja világraszóló teljesítményét a Városligetben. Feszty Árpád a kor ünnepelt festőjének lánya, Feszty Masa így emlékezik vissza: “Apámat viszont valósággal egy új művészeti kinyilatkoztatás erejével érte. Minden nap kiment a kiállításra és mindent megtett, hogy segíthessen rajta, de nem lehetett. Apám Csontváry két képére vitt vevőt, jó árat adtak volna, de ő nem, nem adott el semmit. Vagy együtt az egészet megveszi az állam, vagy nem ad el egyet sem. És éhezett, fázott, nyomorgott, de nem engedett abból, amit kimondott. Csúf, szeles, őszi este volt. Apám elkésve jött a vacsorához (…) Félrelökte a tányért. “Nem megy le a falat a torkomon. Folyton azt a szegény Csontváryt látom magam előtt. Délután hatkor kimentem a kiállításra, az a kép fogadott, hogy vékony, széllel-bélelt barna palástjában, vacogva, dideregve, a széltől szinte ide-oda repítve járt le és föl. Megáll, megint jár, távolba meredő szemmel. (…) látszik rajta, hogy vár, egyre csak vár valakit, aki nem jön. Az állami vásárlóbizottságot. Hívtam, jöjjön el velem a Gundelbe kicsit felmelegedni. Nem akart, de végre mégis ráállt. Meghívtam jó meleg vacsorára. Azt hiszik elfogadott valamit? Egy darab sajtot. Kijelentette, csak annyit eszik meg, amit maga is meg tudna magának venni.”” (ÚjM.26.)

Ezután még 11 évig kellett tapasztalnia a teljes visszhangtalan süket csöndet maga körül. Az áldozat visszautasíttatott. Pedig a munka folytatódott volna, csak már nem magányos erőfeszítéssel, hanem közösségben.

“Én egy olyan akadémiát akarok létesíteni napút akadémia címén, ahol a világ legnagyobb tudósai és bölcselői találkoznának és tanulhatnának. E célra feláldoznám a világ legnagyobb napút festményét, melyre a magyar nemzetnek ezredekre kihatólag a nemzet teljes kifejlődéséig szüksége leend. Ez volna a magja a kibontakozásnak.” (Dok.I.166.)

Hatalmas kincs birtokába jutottunk. Csontváry nem is születhetett volna alkalmasabb helyre, mint a Kárpát-medence magyarságába. A magyar népnek ugyanis bőven van, mit elintéznie a múltjával! Meg kell szabadulni a múlt visszahúzó erejétől, át kell alakítani a jövő energiájává. Hiszen ezredekre leend még szükség e nép teljes kibontakozásáig.

– Csontváry életművére, egész életútjára egy “szellemi árnyék” vetül, az isteni igazságszolgáltatás utáni olthatatlan vágyakozás. De miért kellett igazságot szolgáltatnia egy népnek? Milyen karmikus akarat vezette? Mi az, ami így akar kiegyenlítődni?

– Saját sorsát mélyen összekötötte népe sorsával. Csak együtt boldogulhattak. Mindenek fölött szolgálni akarta. De ez a szolgálat csak képszerű lehetett, nem válhatott ténylegessé. Az érzésben kellett maradnia, hogy a benne megbúvó önzés ne okozhasson kárt. Sem magának, sem a környező társadalomnak. A morális impulzusok saját lelkiségét kellett megtisztítsák.

– Kitapintható életútjában az a sorsakarat, hogy kiegyenlítse a néppel való viszonyát. Az a szándék hajtja, hogy igazolja magát egy nép viszonylatában. Tiszta és igaz élettel, tiszta és igaz festészettel akar szolgálni egy népet. Méltóvá akar válni egy nép tiszteletére. Festészetével erőkhöz akarja juttatni, meg akarja áldani, s ezzel kiegyenlítően akar hatni. Csontváry festészete a karmikus kiegyenlítő akarat megnyilvánulása.

– Csontváry individualitásában egy olyan lélek tisztult a napút festészet által, aki az isteni igazsászolgáltatást, a karmát akarta megérteni és aki úgy akart prófétálni festészetével egy népnek, hogy az kiegyenlítően hasson a néppel való viszonyában. Életművében igazolta egy nép küldetését. Szellemi összeköttetése által hitelesítette azt. Küldetését teljesítette. Olyan festészet előtt állunk, amely talán a világon egyedülállóan, a reinkarnáció érzületében fogant. Hatezer évre tekint vissza. Hajoljunk meg előtte mély tisztelettel!

+ + +

Festészetének megértése, szellemi befogadása és tanítása a lehető legegészségesebben vezethetne tovább a spiritualitás felé. Csontváry ugyanis nem egy misztikus fantaszta, de mégis a természet és az anyag fölé emelkedik.

Csontváry festészetének elfogulatlan szemlélete a szellemi világok megértéséhez emel és a sors átéléséhez vezet. Az életmű befogadásával a magyar néplélek mély árama fejlődhetne tovább. Az, melyből az organikus szemléletű kultúra fakad, mely mindig keletkezőben van bennünk. Melyben érzéseink gazdagságába ölelhetjük nyugatias gondolkodásunkat és keleties, vágyteli akaratunkat. Ezt az egyensúlyt nekünk folyamatosan, minden időkben meg kell őriznünk, mert csak így juthatunk közelebb saját szívünk titkához. Egészségesek is csak így maradhatunk. Ez a legmodernebb és a legidőszerűbb, amit tehetünk. Aki ide születik , az ezt szolgálhatja, s ettől a szolgálattól tanulhat valami életreszólóan fontosat.

Döbröntei Zoltán, 2019.

Bibliográfia:

CS.= Csontváry-emlékkönyv, Corvina Kiadó, 1976. Szerk. Németh Lajos

Dok.I.ill. Dok II. = Csontváry dokumentumok I., II., Új Művészet Kiadó,

Szerk. Mezei Ottó

ÚJM = Új Művészet 1994/12

G = Goethe: Színtan, Genius Kiadó, Bp. 2010