A Magyarországi Keresztény Közösség részére festett oltárképről megjelent cikk, a Szabad Gondolat folyóirat 23/2-es számában.
SZENVEDÉS ÉS FELTÁMADÁS
„Mikor faragni kezdett, az addig visszaszorított teremtő energia felszabadult benne, a nagyon is aprólékos, gondosan kialakított agyag- és viaszfigurák kitörlődtek emlékezetésből, és így nem fenyegette a veszedelem, hogy szobra a modell egyszerű felnagyítása lesz. Tudta, hogy az ihlet csak a márvány belsejéből jöhet. Amikor rajzol, vagy mintáz, akkor gondolkodik. De a faragás – cselekvés.” Irving Stone: Michelangelo
2020 Húsvét Nagyszombatján, a Magyarországi Keresztény Közösség budapesti kápolnájában felállították a Napút Művészeti Akadémia által készített új oltárképet. A felavatási rendezvényre még bizonytalan ideig várni kell, mert életünket éppen új vágányokra terelik és emiatt történelmünk időkerekeit átmenetileg leállították, de a szertartásokat húsvét vasárnaptól kezdve ezen új oltárkép színe előtt tartják. Nagyon nagy izgalommal vártuk az első alkalmat, amikor működés közben láthatjuk a festményt.
Olyan időket élünk, amikor a Passió és Feltámadás tudata a szokottnál is kiterjedtebbé vált, a legújabb, már egész Földünket átfogó járványválság miatt.
Ebben a szinte karácsonyt idéző várakozó állapotban, ebben a tavaszi virulással induló hatalmas csöndben, a kristálytiszta csillogó levegőben elválik a lényeges a lényegtelentől, a hamis az igaztól. Az emberek lelkében tapintható a bizakodó figyelem, a hallgatásban dédelgetett komolyságtól súlyos remény. Ebben a tiszta lelki állapotban fokozott megmérettetés előtt állt az új oltárkép.
Húsvét vasárnapján a Feltámadás ujjongó örömével és izgatott szívvel mentünk a Nádor utcába, hogy részt vegyünk a szertartáson és tanulmányozzuk közben az oltárképet. Belehallgathattunk a jelenlévők lelkébe, figyeltük a szertartást vezető pap minden mozdulatát, hogyan kapcsolódik össze vele a képen a Krisztus alakja, hogyan csengenek össze az imával és a prédikációval a színes fények, a formák, a gyertya lángja, a felszálló füst.
Az ima ereje mintha megnőtt volna, a gyertyák fénye az élő festmény előtt, mintha fényesebben ragyogott volna. Az egész apszis tiszta, új fényben fürdött. A kép felzárkózott a szóhoz, a szavakban megújított kultuszhoz.
Az oltáron korábban két gyönyörűséges reneszánsz festmény reprodukciója volt kiállítva, Vincenzo Foppa a Feltámadott Krisztus arca és Grünewald isenheimi oltárképéről a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázoló részlet.
Új kultusz próbál megformálódni a Földön, keresi helyét, megnyilatkozását. Újra meg kell tanulnunk, hogy hogyan kell kultikus tereinket megformálni, egyedivé tenni. Hogyan kell a szellemet az anyagban láthatóvá tenni.
Ahogy fejlődik Földünk, időben haladunk előre, művészetünknek, képeinknek követniük kell az ember és a szellemi világ kapcsolatának változását. Megváltozott a viszonyunk a szellemi világhoz. Megfordult a világ a Golgothai misztérium óta. A művészet követi ezt a folyamatot és mára érkezett el a feltámadás időszakába, ahol az Ige testté válásától megtörténik a fordulat és a test újra Igévé akar átalakulni. Ennek a festészetben is konkrét, gyakorlati következményeit a Napúton kutatjuk. Éppen ezért nagyon nagy öröm, hogy együttműködhetünk a Keresztény Közösséggel az oltár megformálásában.
Az antropozófiából született keresztény közösségek oltárképéhez Rudolf Steiner adta meg az instrukciókat. Eszerint a festménynek a Passiót és a Feltámadást kell ábrázolnia egyszerre, egy képfelületen. A fent említett két reneszánsz kori kép csak illusztrációja a jövőben illetve most már a jelenben megfestendő új oltárképeknek. Bármilyen szentségtörő életet is élünk, el kell vállalni, hogy megbirkózzunk a kihívással. A Napúton már több mint tíz éve annak az új festészetnek kutatása folyik, ami elvezet a térbeli gondolkodástól és ábrázolási módtól az időbeni ábrázoláshoz. Ezt nevezzük imaginációnak.
Nagyon nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2019 áprilisában Silye Imre felkeresett bennünket és megbízást adott az új oltárkép megfestésére. Egy éves határidőt és teljes alkotói szabadságot kaptunk. Számunkra ez a legizgalmasabb alkotói kihívás volt. Úgy érezhettük magunkat, mint a reneszánsz idején Michelangelo. Alig vártunk már egy ilyen felkérésre! De az ezerötszázas évek óta nagyon sok minden megváltozott. Elsősorban ami itt fontos, a látásunk és érzékelésünk. Sokan érezhetik úgy, hogy a reneszánsz után nincs nagyobb és szebb művészet, páratlan és megismételhetetlen, amit akkor alkottak. És ez így is van. Michelangelo szíve mélyéből akarva tudja, hogy ő egy teljesen más Piétát fog faragni, mint amit valaha előtte bárki, mert ő a szenvedést meg akarja emelni, ki akarja szabadítani a fizikai kínok látványából és a Fiú összes fájdalmát az Anya márványszívébe fogja faragni úgy, hogy ez a bánat átsüt a hideg kövön és megeleveníti azt. Ez egy óriási lépés az individualizálódás felé. Hatalmas, alkotó vágy, erő és bátorság, ahol a szépség a tisztán érző szívből fakad.
Ugyanebben a korban a világ másik felén a szent lelkű, mélyen vallásos szerzetesek festették a szebbnél szebb ikonokat. Gazdag, gyönyörű, eleven képek, melyekben a logosz, a gnózis él.
Ezekben a képekben nem volt jelen semmi személyes, az ábrázolás alapjait a beavatott papok adták.
Mind érzésben, mind a témában tovább szabad emelkednünk a mi korunkban. Az érzőlélek szenvedélyét, az értelmi-kedélylélek gondolati erejét tovább kell alakítani.
Nem is kell, mert természetes kényszer-szabadság ez, mert alkotó emberként nincs is más utunk. Rudolf Steiner a festészet területén is adott iránymutatást a tudati lélek szintjének megfelelő színtanával. De az alkotás kibontakozását szabadon hagyta. Imaginációkról beszélt és készített hozzájuk magyarázó vázlatokat, de soha nem alakította át őket festménnyé. Itt a festőművészek segítéségére, alkotó tehetségére várt.
Az imagináció lényege, hogy az idő térré válik. Egy időbeni folyamat egy pontban összesűrűsödik és ott mintegy kitágulva a térben képpé válik. Ehhez az időbeliséghez kell felemelkednünk a reneszánsz térbeliségéből.
A keresztre feszítés egy történet végpontja, s a Feltámadás kétezer éve folyamatosan történő jelenvaló valóságunk. A történés a szenvedéstől a feltámadás folyamatáig, egy befejezett múlt és egy folyamatos jövő között zajlik. Hatalmas imagináció, átalakulás, melyet festménnyé szerettünk volna alakítani.
Arra törekedtünk, hogy a Passio és a Feltámadás kompozíciója szerves egész legyen és az imagináció a képbe beleszülethessen. A Passio több legyen a jelszerű ábrázolásnál, túllépjen a fizikai kereszt és korpusz megszokott képén, a Feltámadás pedig legyen kihívás a látásnak, aktivizálja azt. A felhőkből bontakozzon ki a Megváltó.
Az oltárkép festés egészen különleges feladat, már csak azért is, mert közösségnek készül! Nem egy ember ízlésének kell megfelelni, de nem is egy intézmény falát díszíti személytelen közömbösséggel, hanem egy szellemi közösségben kell otthont találnia. Szolgálnia kell! Egy esztétikai műnek, egy festménynek minél teljesebben a vallási szertartás részévé, segítőjévé kell válnia. Az önkifejezésnek, személyességnek nem lehet látható hangsúlya. Ez azt is jelenti, hogy a művésznek meg kell zaboláznia alkotó erőit, a szélsőséges, vagy akár virtuóz eszközeit le kell csendesíteni, hogy alázattal összeköthessen és szolgálhassa egy magasabb jelenlétét bennünk.
Az oltárkép, mint festmény, nem önmagában álló esztétikai élmény. A szertartással válik teljessé. Az oltárképek a hittudomány és az esztétika határán egzisztálnak.
A képnek, a színeknek és gesztusoknak összhangban kell lenni a szertartást végző pap szellemi tevékenységével és a gyülekezet befelé forduló, de mégis aktív lelkületével.
A túl erős határok, a színek, gesztusok erőteljessége, vagy bizonytalan talányossága zavaróan hathat a szertartás menetére.
A legszebb kutatási terület feltárni és megvalósítani a művészi szolgálat gazdag lehetőségeit.
Különlegesség még, hogy az évkör egészéhez, minden ünnep hangulatához illeszkednie kell a képnek. Hogyan tud az oltárkép minden ünnephez hozzátenni? Hogyan tud mindig más lenni, miközben ugyanaz marad?
Hogyan kell egyrészt tárgyi-fizikai józansággal, másrészt kozmikus dimenziók érzékeltetésével erőt adni, felemelően szólni a mai lelkekhez?
Az oltárképfestés egyben közös festői, alkotói kísérlet is volt. A kép elkészítése az alapozástól az utolsó ecsetvonásig egy alkotói folyamat, melyben hárman vettünk részt, Kiss Viktor, Hódosi Helga és Döbröntei Zoltán. Többen festeni egy képet nagy kockázat. A festés dramaturgiáját úgy kellett alakítanunk, hogy a három különböző alkotó karakter ne lerombolja egymás teljesítményét, hanem harmóniába rendeződve erősítsék egymást.
A Napút Művészeti Akadémia működésének középpontjában a Keresztény Művészet megújításának szándéka áll. Kutatásaink során teozófia, festészet és az antropozófiai megismerési út különböző szintjeinek összefüggései gyönyörűen bontakoznak ki és bevilágítják az alkotás igen összetett világát. Előadásokkal és kiállításokkal mutatjuk be eredményeinket, itthon és Európában.
Utazásaink során alkalmunk nyílt más keresztény közösségek kápolnáiba eljutni és különböző oltárképeket tanulmányozni. Műtermünkben közösen elemeztünk egy papokból és festőkből álló munkacsoport oltárkép stúdiumainak reprodukcióit. A felkérést megelőzően egy éven át a Feltámadás témájával foglalkoztunk, a lélek halál utáni útját ábrázoltuk a bolygószférákon keresztül.
Így érett bennünk a téma és kép a Passió és Feltámadás ábrázolásához. Számos terv született, színeket, kompozíciót, fényrendet különböző pasztell vázlatokon studíroztunk. Ezután látogattak el műtermünkbe, Silye Imre és Bozókiné Tengely Anna a Keresztény Közösség papjai. Bemutattuk nekik a terveket. Egyedülálló pillanata volt ez a közös munkának. Elhangzott az évkör három legjelentősebb imája, a Passió, a Feltámadás és a Michael időszak imái. Nagyon inspiráló volt hallgatni a pontos szellemi képeket, ízlelni a költői szavakba formált szellemiséget. A művész feladata pedig megtalálni a módját, hogy az isteni bölcsesség hogyan termékenyítheti meg az ábrázolást.
E találkozó alkalmával teljes bizalmat és jóváhagyást kaptunk a festői munka elkezdéséhez.
Mindhárman függetlenül egymástól festettük egy-egy hétig a képet. A határidő betartása fontos volt, azért is, mert ebben él és innen segít az ihlet angyala. Szabály volt, hogy nem szólhatunk bele egymás munkájába. Megvolt a kockázat, hogy a végén egy elrontott kép előtt állunk. De áldás volt a munkánkon és a kép megszületett.
A festmény egy 115 x 95 centiméteres orosz nyírfa táblára készült. A képen lent a fájdalmas meghasadt Föld képe, benne a lemenő nap pirosas fényével. Felette az öröklétbe szálló korpusz, mely a Feltámadott alakjában lassan feloldódik, átalakul. A kereszt beletágul az atmoszférába, megnő, mint ahogy a Krisztus alakja is egyre nagyobbá válik. A Feltámadott felhőző alakja betölti az egész atmoszférát, körülötte a fény erős, sugárzó, de meleg. Ember-meleg.
Egyszer, mikor Michelangelo a Piétán dolgozott és vésőjét élesítette egy kovácsüllőn, egy szilánk a szemébe pattant és a pupillájába fúródott. Szerető inasa és tanítványa forróvízes borogatásokat rakott a szemére, de nem sikerült kipislogni a szilánkot. Mikor a szobrász már nem látott, orvost hívattak, aki kalitkában galambokat hozott magával. Egy madarat a beteg feje fölé tartottak és a szárnya alatti ütőeret elvágták úgy, hogy a vér a beteg szemébe fröccsent. A szilánk megmozdult. A sűrű, piros vér másfél napig dolgozott a szemben, míg a szilánk teljesen kifordult belőle.
Ma a véráldozat átalakult az én áldozatává. Segítse ez a kép a szertartások során végbemenő áldozatot látássá alakítani. Fel kell áldozzuk énünket, hogy megszülethessen bennünk a Szó: nem én, hanem Krisztus énbennem. Szenvedés és Feltámadás. Ezt keressük Krisztus után 2020-ban is.
„Ragyog az ég, amely sötét volt. Erőt áraszt a szellem, amely halott volt. Most és minden időkör múltán.”
2020 április
Hódosi Helga